Ki gondolná, hogy számára az egyik legnagyobb trauma az, ha nincs nála a mobilja? Pedig így van. A színész nem is büszke rá…

Csak záporoztak Csonka András fejében a kérdések, amikor felkérték Az Árulók – Gyilkosság a kastélyban című műsorra. „Csak nem fogok leégni valamelyik feladatnál?! Milyen lesz ennyi emberrel összezárva lenni? Vajon sikerül a játék ritmusát felvennem? Mi van, ha hátráltatok valakit?” Többek között emiatt sem mondott igent évekig. Nem beszélve a legnagyobb félelméről, ami igencsak meglepő.

Abba belegondolni, hogy el kell szakadnom a telefonomtól, egy külön trauma számomra. Borzasztóan keményen nyomom. Napi hat-hét-nyolc órát.

Persze nem csak az van, hogy folyamatosan olvasok valamit, hanem a kocsiban ülök, ki-be-kapcsolom, frissítem, állandóan nyomkodom. Szégyellem is magam emiatt, de ez van” – sóhajt fel a Picinek becézett színész.

Végül csak beadta a derekát, és rábólintott az izgalmas játékra még akkor is, ha ez a műsor eléggé kívül esik a komfortzónáján. „Az életben bizonyos dolgok, vélemények mellé szívesen odaállok. Lehet, nem én vagyok a hangadó, de szeretem magam körül a nyugalmat, a harmóniát, ami, valljuk be, nem éppen jellemző erre a realityre. Annak mindenképpen örülök, hogy legyőztem az előzetes félelmeimet az RTL produkciójával kapcsolatosan. Fél siker, hogy elvállaltam.”

Nem tudta, megéri-e a másnapot

András arról is büszkén mesél, hogy nem ez az első ilyen eset. Korábban a Mary Poppins­ című előadásnál összeszedte minden bátorságát, és tériszony ide, tériszony oda, felmászott a magas plafonra. „Ha van megfelelő motiváció, akkor nagyon tudok küzdeni, és ez végtelen örömmel tölt el.”

Éjszakénként Az Árulók szereplői közül sokan rettegve hajtották álomra a fejüket, hiszen nem tudhatták, hogy „megérik-e” a másnapot, vagy sem. András nevetve meséli, hogy bár őt is magával ragadta a játék, azért nem félt a „haláltól”. Nem úgy, mint a való életben. „Nyilvánvalóan most már benne vagyok egy bizonyos életkorban. Persze ez nincs korhoz kötve… Mindegy is. Nem tagadom, olykor eszembe szokott jutni az elmúlás, tartok is tőle, de én foggal-körömmel ragaszkodom a környezetemhez. Szerintem az ember inkább elhessegeti az ilyen gondolatokat. Nem szívesen beszél róluk, pedig kellene. De abba belegondolni, hogy egyszer mindennek vége, és soha többet nem jössz vissza erre a földre…

Aztán ki tudja, lehet, hogy visszatérsz, csak mondjuk macskaként...

Bár erre nincs semmiféle bizonyíték...”