Egy hét múlva betölti a 36. évét, és bár még igen fiatal, érdekes módon gazdag múlt és nagy élettapasztalat van mögötte, amit most először oszt meg a nyilvánossággal. Például azt, hogy egyszer már volt nős, ám a házassága mindössze másfél évig tartott.

Igen különleges helyzetben ismerkedtünk össze: Fodor Zsóka önéletrajzi könyvének bemutatóján. Ön írta a könyv előszavát, és beszédet is mondott. A színésznő nem igazán illik a portfóliójába...

Megyesi Balázs: Fodor Zsóka a maga személyiségével nemzeti kincsünk. Nyíregyházán nőttem fel, kisiskolás koromban a családdal együtt néztük a Barátok közt című sorozatot. Így amikor Zsóka a Kincsvadászokba hozott egy műtárgyat, bementem hozzá az öltözőjébe, kezet fogtunk, és számomra egy másodperc alatt eldőlt, ettől kezdve mi jóban leszünk. Abban az évadban a megismerkedésünk volt nekem a legnagyobb kincs.

Gyerekkorában mit gondolt, mi lesz, ha nagy lesz?

M. B.: Az egyik karácsonyon a keresztapám megkérdezte tőlem, mi lesz majd belőlem, mire azt válaszoltam: ószeres, aki házról házra jár, és összegyűjt a libatolltól az órán át mindent. Gyerekként nagy álmom volt, hogy Budapesten élhessek. Édesapámmal jártunk itt, engem elvarázsolt az Andrássy út, az ottani épületek, a város nyüzsgése. Miután 18 évesen, érettségi után felvettek az ELTE-re, művészettörténet szakra, egyértelmű volt, hogy jövök Budapestre.

A kollégiumot néhány napig bírtam, aztán kivettem a Lónyay utcában egy társalbérletet. Tizenhét négyzetméter volt, egy lánnyal laktunk ketten. Én akkoriban bruttó 60 kiló voltam, tehát nem voltam egy nagydarab srác, ekkor ragadt rám a Balázska becenév. Sokan ma is így hívnak.

Szóval Balázska akkoriban sofőrködött, bútorokat pakolt, hogy az egyetem mellett megéljen, hogy fizetni tudja az albérletét. És hogy mellette ne csak Magyarországon, de szerte Európában egyik műtárgyszakértőtől mehessen a másikig, hogy ellesse tőlük a szakmát.

Gondolom, most már nagyobb a lakása.

M. B.: Sokan azt gondolnák, a Kincsvadász gyönyörű szép házban él, magas kerítéssel elzárva a külvilágtól, biztonsági őrök őrzik a nyugalmát. Ismerek ilyen embereket, de ez nem én vagyok, az én életem nem ilyen. Társasházban lakom a harmadik emeleten, lift nincs, a lakásom pedig nincs 100 négyzetméter. Ami nekem fontosabb, hogy közel legyen a kávézó, egy kis étterem.

Egyébként a lakásom szinte egy átjáróház, a barátok jönnek-mennek hozzám, szeretem a társasági életet. Bárki váratlanul betoppan, egy gyors tésztát mindig össze tudok dobni.

Ha mondjuk váratlanul becsöngetnék, ki nyitna ajtót?

M. B.: Egyedül élek, így én. Voltam én már egyszer nős. Barátságból lett házasság, akkoriban ez jó ötletnek tűnt, aztán rájöttünk, a házasság intézménye és a barátság között van egy hajszálnyi különbség, amit az ember nem mindig tud előre. Másfél év után nagy békében és szeretetben, de elváltunk.

Nem adta fel, hogy egyszer jön majd a nagy szerelem?

M. B.: Örök álmodozó vagyok, biztosan tudom, hogy nekem lesz még egyszer feleségem. Ebből a szempontból nagy példaképeim a szüleim. Fiatalkoruk óta vannak együtt, az ő házasságuk mintaházasság. Biztosan nekik is voltak vitáik, súrlódásaik, de azt hoztam otthonról, úgy nem fekszünk le, hogy harag van a szívünkben.

Négyen vannak testvérek, mind fiúk...

M. B.: Én vagyok a legnagyobb, az édesanyám biztos volt benne, hogy lány leszek. Már a nevem is megvolt, Kinga. A második, harmadik, negyedik gyereknél is biztos volt benne, hogy lány, így született meg Gergő, majd Dávid és végül Ádám. A szüleim többször nem próbálkoztak.

Mi lett a testvéreiből?

M. B.: Ügyvéd, számítástechnikus, a legfiatalabb még egyetemista, agrármérnöknek tanul.

Az a hír járja, hogy nem barátja a technikának.

M. B.: Azt szoktam mondani, hogy én a saját nagyapám vagyok, aki kisebb-nagyobb papírokra, cetlikre írogat, jegyzetel. Van egy régi dobozom, amiben a tollakat, ceruzákat gyűjtöm, ezeket évek óta hurcolom magammal, használom őket.

Mi az, amit otthonról hozott, és ma a hasznára válik?

M. B.: A nagyszüleimhez kanyarodnék vissza, és nem arra gondolok, amiket mondtak, hanem amiket láttam tőlük. A nagyapám nagy üzleteket hozott össze, nem voltak szerződéseik, hanem kézfogásból működtek a dolgok. Ez nálam is éppen így van.

Mindössze egyszer vertek át. Megcsináltunk egy múzeumi munkát, egy magánkiállítás volt, és a megrendelő nem fizetett ki.

Én természetesen kifizettem a kollégáimat. Ezt a veszteségek és a tanulságok listájára felírtam magamnak. Soha többet nem csaptak be.

Vannak rossz szokásai, amikről mondjuk a jövendőbelijének tudnia kellene?

M. B.: Nem tudok kézzel enni. És utcán sem eszem, a nagymamám mondta mindig gyerekkoromban, ezt nem illik. Azért nem, mert lehet, hogy a másik ember éhes, és rossz neki, hogy ő nem ehet. Egyébként minden másban laza vagyok.