Sáfrány Emese azt már a beszélgetés elején leszögezi, azért tud ennyire nyíltan beszélni a korábbi életéről, mert mára megbékélt vele. Nem szégyelli azt, amivel a húszas éveiben foglalkozott, arra pedig kimondottan büszke, hogy azóta hova sikerült eljutnia, ráadásul teljesen egyedül.
„Rögtön elítéltek, eltanácsoltak”
Az elmúlt években több száz olyan üzenetet kapott, amikben ismeretlen nők tanácsot kértek tőle az újrakezdéssel kapcsolatban, vagy épp csak leírták neki, mennyire jó példának tartják. Részben ennek köszönhetően született meg benne a gondolat, hogy összerak egy előadást, ami egyfajta kapaszkodóul szolgálhat mindazoknak, akik maguk mögött hagynák a múltjukat, vagy valamit lezárnának, legyen az hivatás, párkapcsolat…
„Ki más, ha nem én tudnék ebben segíteni? – kezdi mosolyogva a légtornász. – Nem is a nulláról, hanem a mínusz nyolcadikról kezdtem, amikor eldöntöttem, hogy változtatok az életemen… És eleinte szörnyen nehéz volt, folyton falakba ütköztem. Rögtön elítéltek, eltanácsoltak.
Mondanom sem kell, mennyivel egyszerűbb lett volna visszafordulni, a felnőttfilmezésben ragadni, mondván, ez van, hiába akarok változtatni, ha nem kapok rá lehetőséget.
Viszont annyira elszánt voltam! Makacsul kitartottam amellett, hogy új hivatásom, ezáltal pedig új életem is lesz.”
„Értékeljük újra magunkat!”
És Emesének ma már egészen más megítélése van. A vendégei nemcsak tanárként tekintenek rá, hanem egyfajta coachként is. „Szeretném leszögezni, nem vagyok az, legalábbis még nem. De nagyon érdekel. Közel a negyvenhez, már édesanyaként én is jobban élvezem, amikor egy tanítványommal az óra második felében elkezdünk lelkizni. Azt vettem észre, erre óriási igényünk van. És ez nem csak a karrierváltásról szól, hisz’ én is vetettem már véget kapcsolatnak – jelenleg is egyedül nevelem a négyéves kisfiamat, Nolent –, emellett már vagy egy tucatszor kellett újragondolnom magam. Nem véletlen, hogy az előadásomnak az lett a címe, ’rebranding’. Ezt a kifejezést többségében cégek használják, amikor újraértékelnek egy márkát. Hát mi is értékeljük újra magunkat!”
„Minden nap tartogat kihívást”
A jövőt illetően Emesének nagy tervei vannak: az előadásokon túl szeretne létrehozni egy akadémiát is. „Többhetes programokkal készülnék, és lennének vendégelőadók is. Tényleg rengetegen akadnak el ilyen-olyan módon, én pedig segíteni szeretnék, és szerintem tudok is a saját példámon keresztül. Persze szinte már hallom a kétkedőket, ahogy azt mondják, ’Pont ő akarja megmondani?’
Tudom, hogy a múltam miatt támadható vagyok, és azt is, hogy jócskán fogok majd kritikát kapni. De vállalom, mint ahogy azt is, aki voltam, és aki ma vagyok.”
Arra is kíváncsiak voltunk, hogy a másokon való segítés hogyan fér bele a mindennapjaiba a munkája és az anyaság mellett. „Őszintén mondom, nem érzem úgy, hogy szétszakadnék. Pedig minden nap más, és minden nap tartogat valami kihívást, de én ezt szeretem. Nem kérdés, a fiam az első. Mire megyek érte az óvodába, addigra igyekszem végezni a dolgaimmal. És én egyszerre nagyon sok mindennel foglalkozom. Csinálom a weboldalam, tanítok, de ha kell, készletet számolok a stúdiómban… És ha véletlenül délután is lenne elfoglaltságom, számíthatok a gyerekem apjára, illetve a nagyszülőkre is. Nolennek fantasztikus, szerető családja van, mindenkinek ő a legfontosabb.”
A dackorszak árnyékában
„Az anyaságot nekem találták ki, nagyon élvezem – mondja mosolyogva Emese. – Persze nem mindig könnyű, Nolennél még javában tart a dackorszak. De annyira aranyos, mert amikor kérdezem, miért durcizik, akkor szépen meg tudja fogalmazni, hogy ’Anya, azért vagyok mérges, mert összevágtad a szilvás gombócot, pedig nem akartam’ – meséli nevetve. – Szóval szépen kommunikál, amiért külön büszke vagyok rá.”
Kiemelt kép és fotók: DFP, Archív, Paszternák Attila
