Áprilisban mutatták be Magunk maradtunk című, saját rendezésű kisjátékfilmjét, ennek a zenei anyaga a napokban jelent meg CD-n és LP-n. Verseket, novellákat és dalokat is ír, december 17-én pedig újabb Aréna-koncertet ad. Rengeteg oldalát mutatja meg a közönségnek.
Ez a sok különböző szerep már kisgyermekként is ott volt, vagy később fogalmazódott meg önben a vágy, hogy ezekben is kipróbálná magát?
Ákos: Mondhatnám, hogy filmrendezőnek születtem, csak ezt nem tudta rajtam kívül senki. (nevet) Tönkretett polgárcsaládban nőttem fel, mint oly sokan. Nagyapám annak idején királyi táblabíró volt, ezt a háború után kitelepítéssel jutalmazták. A családi könyvtár valamilyen csoda folytán megmaradt, a könyvek nem kellettek az új hatalomnak. A szüleink olvasó emberek voltak, négy évvel fiatalabb Balázs öcsémmel ezt a mintát követtük. Sokat jártunk színházba is, ebből következett a filmek szeretete. Nagy hatással volt rám a rockzene, gyűjtöttem a lemezeket, magnófelvételeket. De énekeltem a Fazekas Gimnázium kórusában is, jártam színjátszókörbe, filmklubba, zenekart alakítottam. Szóval kölyökként is sok minden érdekelt.
Ha most a tükörből az az arca nézne vissza, aki a Bonanza Banzai sikerei idején volt, milyen érzéseket, gondolatokat keltene önben?
Ákos: Néha komikus látni az embernek a harminc évvel és húsz kilóval ezelőtti énjét. Sokszor kérdezik, lennék-e újra húszéves. Erre azt tudom válaszolni, hogy igen, de csak a mai eszemmel. Az ember húszévesen nagyon okosnak képzeli magát, legalábbis én ilyen voltam. Ha nagy ritkán visszanézek egy-egy régi interjút, két kézzel fogom a fejem, főleg ha látom az akkori hajviseletemet. De most 54 éves vagyok, akkor meg 20 voltam, jó ötletnek tűnt. Ki kellett próbálni sok mindent, ez ráadásul követésre sarkallt egy fél generációt. Szerintem az ember csak elnéző öniróniával tekinthet a fiatal kori énjére. Számomra sokkal lényegesebb, hogy az akkor írt dalaim túlnyomó részét ma is nyugodtan eljátszhatjuk. Szerencsére sokat tanultam az elmúlt 34 évben, eljuthattam a filmrendezésig, ebben szinte minden műfaj és feladat egyesül, ami valaha érdekelt.
Mindent száz százalékosan csinál. Szülőként is így teljesít?
Ákos: Biztosan van sokkal jobb apa is, mint én, például egy „normális” állásban dolgozó szülő több időt lehet a gyerekeivel. A fél életemet a stúdióban vagy a turnébuszban töltöm, idén is sok ezer kilométert utaztunk a turné során. Igaz, százhúszezer érdeklődőnek játszottuk, és még csak most jön az Aréna. De nem is lehet kérdés, hogy mindennél jobban szeretem a családomat. A mi műfajunkban a nyár a legfontosabb koncertszezon, az augusztust mégis mindig kiveszem szabadságnak, hogy együtt lehessünk. Ez nem azt jelenti, hogy egész álló nap a gyerekeim nyakába lihegek, hanem azt, hogy koncentráltabban vagyunk együtt, mint a hétköznapokban. Telente a családi síelés sem maradhat el, ilyenkor miattuk bénáskodom a lejtőkön, próbálok lépést tartani velük. Egyre ritkábban hagyják, hogy együtt tanuljunk, esetleg kikérdezzem őket, nyilván azért, mert egyre önállóbbak.
Mennyire kritikusak önnel a gyerekei?
Ákos: Szeretettel, távolról figyelik a dolgaimat. Nem úgy neveltük őket, hogy apuci a nagy sztár, és nekik ezzel kell foglalkozni. Mindig nagy sikerélmény számukra, ha egy közösségben csak sokára derül ki, ki is az apjuk. A biztonsági embereink nagyon előzékenyek, a turné során sokszor kikapják a kezemből a csomagot. Ilyenkor mindig visszakérdezek, „srácok, mit gondoltok, pár hét múlva a családi nyaraláson ki fogja cipelni a bőröndöket?” (nevet) Biztosan lehetne sztárabbul is élni, de azt hiszem, hétköznapi ember vagyok, mindig is az voltam, és ez így is marad.
Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu
