Hatvan évvel ezelőtt, 16 évesen, az 1962-es Ki mit tud?-dal indult a karriere, a Gézengúz cíművel. A most megjelent, Te szeress legalább! című különleges válogatáslemeze is ezzel indul, de énekel Csákányi Eszterrel is. Rég elmúltam hatvanéves a daluk címe. Máshogyan érezte magát akkor, mint most?
Koncz Zsuzsa: Vannak dolgok, amik nem korfüggők. Manapság viszonylag ritkán gondolok arra, hogy meg kellene másznom a Himaláját, inkább a Côte d’Azurre mennék, ahol mindig nagyon jól éreztem magam, és nem kizárólag a tenger miatt. A realitásokat tudomásul kell venni, az ember ne vágyakozzon lehetetlenre. Bár mondják, az elérhetetlen vágyak, a megfejtetlen kérdések viszik előre az emberiséget, lásd Verne Gyula képzelt világa, amely közben testet öltött. Egyébként a körülöttem felgyülemlő sorompók átlépése folyamatosan vonz, de ha nem sikerül, akkor sem megyek a Dunának. De visszatérve Csákányi Eszterhez. Én őt színésznőként a legnagyobbak között tartom számon, és nagyon örültem, hogy elfogadta a meghívásomat erre a lemezre. Édesapját, Csákányi Lászlót is nagyon szerettem, első általános iskolai „sikeremet” az ő Doktor úr, a maga szíve sose fáj? című dalának köszönhetem. Ettől kezdve lettem iskola szerte „híres” hétévesen.
Akkor már tudta, hogy énekesnő szeretne lenni?
K. Zs.: Nem énekesnek készültem. 14 éves koromtól a nyári szünetekben mindig dolgoztam. Voltam „lóti-futi” minisztériumban, kutatóintézetben, dolgoztam tanácsnál anyakönyvi hivatalban. Érdekes módon a Ki mit tud? után sem fordult meg a fejemben, hogy énekes legyek. Érettségi után a jogi egyetemen folytattam, de úgy két és fél év után az államigazgatási jogba beletört a bicskám. Nem hagytam abba azonnal, ám a Jelbeszéd című lemezem betiltása segített a döntésben, hogy „mi legyek, ha nagy leszek.” Azt gondoltam, ha a rendszer veszélyesnek tartja önmagára az én lemezeimet, az nem feltétlenül jó dolog ugyan, viszont fontossá teszi, amit csinálok, akkor pedig folytatni kell. Na persze, ha hagyják! És hagyták, illetve nem figyeltek tovább ránk, úgy gondolták a „rendszerhiba” kiküszöbölődött. Így menet közben leléptem az egyetemről.
Mit szólt hozzá az édesanyja?
K. Zs.: Aggódott. Mindig mondta: „Kislányom, ezt csak addig csinálhatod, amíg a tanulmányok mennek, kell, hogy legyen egy rendes foglalkozásod!” Nagyon boldogtalan volt, amikor bejelentettem, kész, abbahagytam.
Menjünk tovább a dalok mentén, Bódi Lászlóval, Cipővel a Csodálatos világ című dalt éneklik. Borzalmas, hogy milyen fiatalon ért véget az élete. Beteg volt a szíve, egy szívátültetés segített volna rajta, de ő nem akart más szívével élni.
K. Zs.: Cipővel barátok és munkatársak voltunk. Azt, hogy az életéről miért döntött így, csak sejteni lehet. Őt szokatlanul erős viszony kötötte az elmúláshoz, ez végigvonul az egész életművén, szinte minden dalában hol nyíltan, hol rejtve, de szót ejt róla. Döntésének talán ez lehet a kulcsa. Cipő szabad, szuverén lélek volt, amit alátámaszt az is, hogy ezt a természetes utat választotta. Mi – egy darabig még itt lévők, akik ismerhettük őt – ha szomorúan is, tudomásul vettük az akaratát, sok szeretettel és megértéssel emlékezünk rá. Közülünk való volt.
Az Amikor című dal, amit Bródy Jánossal énekel, nagy sláger volt annak idején.
K. Zs.: 1970-ben vettük fel lemezre először, de nem Bródyval, hanem a férjemmel. Neki érdekes, mély bariton hangja volt, és remek hallása.
A volt férj Boldizsár Miklós író, sajnos már nem él. Az Ezredforduló című drámája alapján Bródy írta az István, a király rockoperát. Miklós édesapja az ismert író, Boldizsár Iván volt. Milyen volt belecsöppenni ebbe a családba, ebbe a kulturális közegbe?
K. Zs.: Izgalmas és érdekes volt, sokat kaptam tőle, a kultúrám egy része egészen biztosan onnan ered. Mindig is humán érdeklődésű voltam, vonzott az irodalom, imádtam a verseket. Így számomra ez természetes környezet volt, ahol jól éreztem magam, és ahol például megismerhettem Örkény Istvánt vagy Déry Tibort.
Ön próbálkozott valaha is írással?
K. Zs.: Nem gondolom, hogy tehetségem lenne hozzá, bár felkérést kaptam, hogy írjak önéletrajzi könyvet. De mivel nem író vagyok, visszautasítottam. Majd kaptam egy másik felkérést, csináljunk egy fotókkal teletűzdelt albumot sok-sok történettel. Ez már tetszett, hiszen tele vagyok régi és új fotókkal, így Zöldi Gergő dramaturg barátommal meg is csináltuk. Jó munka volt.
Emlékszem az albumra, volt benne egy fotó, fürdőruhában volt. A kép bejárta a magyar sajtót. Aki látta, szinte felkiáltott: uramisten, milyen jól néz ki!
K. Zs.: Az egy nagyon rendben lévő amatőr kép volt, a Karib-tengeren készült. Szívesen vállalom.
Eszembe jut Kányádi Sándor Nekem az ég című verséből készült dala. Régen is jó volt, most is jó, régen is rossz volt, most is rossz, énekli.
K. Zs.: Egy igen személyes verse Kányádinak, akár rólam is szólhatna. Magam is így szemlélem a világot, a saját életemet. Idegen tőlem a „damaszkuszi út,” ahol az irányok többnyire 180 fokos fordulatot vesznek, néha többször is. Ami jó volt, azt nem tagadom, mert aktuálisan az „sikkesebb” lenne, de a rosszról sem gondolok jobbat, mint ahogy megéltem. Magyarul nem kedvelem a „pálfordulókat”, így kurzusok fordultával nem helyesbítem régi önmagam, ahogy a rendszerváltás környékén ez igen divatos volt. Én emlékszem a tegnapi mondataimra, nem hazudtolom meg azokat mai mondatokkal. Nő létemre szabad ember voltam és vagyok. El tudom dönteni, miről mit gondoljak, és utálom, amikor hazudnak vagy manipulálni próbálnak. Ilyen vagyok, és feltehetően most már így is maradok.
Kiemelt képek: Archív
